Félreértések és előítéletek az ortomolekuláris orvoslással kapcsolatban
Mint az már a közelmúltban feltűnt „új gyógyítási módszerek“ esetében is előfordult, az ortomolekuláris orvoslással kapcsolatban is, különböző híresztelések kerültek ki a köztudatba, melyeket ugyanúgy nehéz tisztázni, mint sok más, az előző időszak új gyógyítási metódusaival kapcsolatban elterjedt dogmákat.
(Megjegyzésem: pedig mind a fitoterápia, mind az ortomolekuláris terápia hatóanyag elvű, fizikai, biológiai, kémiai folyamatokra építő módszer...)
Először is...
Orvosok és a témát nem ismerők azt a véleményt képviselik, hogy igen sokszor nagyon magasak az adagolási útmutatás által ajánlott dózisok. Állításukat azzal a ténnyel igazolják, hogy a DGE/BAG nemzetközi táplálkozási irányérték mutatók által meghatározott adagok elegendőek.
Ezen érvelés helytelensége abból adódik, hogy ezek az irányértékek alapvetően a normál egészségi állapotú emberek szükségleteire vonatkoznak. Ezt figyelembe véve, minden a témában kompetens tudós tudja, hogy ezek az állítások valójában egy egyszerű elméleti számítási modellen alapulnak. Amerikai tudósok időközben például világosan bebizonyították, hogy a napi C-Vitamin minimális adagja egészséges, 26 és 28 év közötti férfiak (tehát viszonylag fiatalabb életkorúak) esetében legalább 200 mg naponta. Mindezek ellenére a DGE/BGA vaskalapos módon semmit nem változtatott a napi 60 mg ajánlott adagon. Amennyiben egy abszolút ép és egészséges szervezetről van szó, akkor egyes esetekben ez valóban elegendő lehet, de egyes betegségeknél ez kedvezhet akár a halálos kimenetelű következményeknek is. (Valóban, a 60 mg C-vitamin ma már pont ahhoz elég, hogy ne kapjunk skorbutot... vajon hol lenne pl. az a sok rákos beteg, aki napi 20-30 EZER mg C-vitamint kapott intravénásan? Mi lett volna velük, ha csak a napi 60 mg-ot szedik?)
A nagyobb mennyiségű tápanyag bevitele már csak azért is szükséges és ajánlott, mert segít az oxidációs stressz leküzdésében; azaz segít megelőzni, hogy a szervezetet a szabad gyökök túlságosan megterheljék.
Másodszsor...
Sokan a következőképpen élcelődnek: „Ha az ortomolekuláris orvoslás valóban olyan sok eredményt fel tudott volna mutatni az elmúlt időszakban, akkor már réges-régen mindenki erről beszélne.“
Ez egy TÉVHIT! Az tény, hogy az orvoslásnak ez az ága még nem tudta elérni, hogy az őt megillető helyre kerüljön az egészségügyben. Ez a tény azonban nem a hatékonyság hiányán alapul, hanem az ortomolekuláris orvoslással szembeni ellenálláson. A másik ok az, hogy a napjainkban tanított orvoslás számára a megelőzés még idegen gondolatnak számít. Kezelni érthetetlen módon csak akkor kezdenek, ha a megbetegedés jelei már láthatóvá és észrevehetővé váltak. Természetesen ekkor is csak tüneti kezelést folytatnak. Ez a fajta orvoslás végülis azon a tényen alapul, hogy az emberi szervezetet nem egységes egészként, hanem úgymond részeire bontva szemléli.
(Az átlag orvosnak nem jut eszébe az anya szájában keresni annak okát, hogy a gyermeke miért lett autista - pedig nagy valószínűséggel megtalálná az okot... és a nőgyógyásznak sem jut eszébe, hogy lelki terápiával és gyógynövényekkel kezeljen egy endometriosist, a durva hormonális beavatkozás helyett/ előtt, ahogyan egy bőrgyógyásznak sem jut olyasmi eszébe, hogy segíteni kellene a máj működését, stb... ezek sarkított példák, de van valóságalapjuk. Nem azt mondom, hogy nem kell a hagyományos orvoslás, mert nagyon is kell (a természetgyógyászoknak pedig folyamatosan bővíteniük kellene az egészségügyi ismereteiket...). Azonban egy olyan szemléletmódra lenne szükség az orvosok körében, ami az egész embert nézi, úgy, ahogy van, és aminek a segítségével, megértik és átlátják az ember működésének lényegét. Orvosoknak és természetgyógyászoknak egyaránt kellő alázattal és szakértelemmel, a legjobb tudásuk szerint kellene kiválasztaniuk azokat a módszereket, anyagokat, amivel a hozzájuk fordulónak a legjobbat teszik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.